Beethoven Brandauerrel

Ötórai tea:
Nap és eső, avagy hogyan képezze le a művészet a valóságos életet.

„Ó ti emberek, kik engem mogorvának, bolondnak vagy embergyűlölőnek néztek, mennyire igazságtalanok vagytok hozzám!” 1802 októberében az ún. heiligenstadti testamentumban Beethoven bevallja fivéreinek egyre súlyosbodó süketségét, halállal foglalkozó gondolatait, de azt is, hogy kész a továbbiakban is a művészetnek szentelni életét – még ha a gyógyulás reményétől el is kell búcsúznia, ahogy „az őszi levelek lehullanak”. Majd negyed évszázaddal ezután még egyszer felér a komponálás csúcsára – késői vonósnégyeseivel, melyekkel radikálisan megváltoztatja a műfajt, régit és újat erőltet egymáshoz: „Az igazi művészet makacs, nem engedi, hogy hízelgő formákba kényszerítsük”, ahogy egyik beszélgetős füzetében írja egyszer. Ez kiváltképp op. 130-as művére igaz – hat tételével és a hatalmas, később önállóan is kiadott Nagy fúgával, mint fináléval. A színházi és filmlegenda Klaus Maria Brandauer kölcsönzi jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető hangját Beethovennek – az intenzív, érett hangokat pedig egy csapat válogatott zenész szólaltatja meg, Julian Rachlinnal, a HERBSTGOLD új művészeti vezetőjének és elsőhegedűsének vezetésével.