Költő a zongoránál

Hogy áll neki egy zeneszerző egy darab megírásának? Ludwig van Beethoven sok időt hagyott I. szimfóniájának komponálására, hiszen tisztában volt avval, hogy művének helyt kell állnia Bécsben Haydn szerzeményeivel egyidőben, valamint később is. Már a felütés elég pimaszra sikerült, a harminc éves szerző disszonanciával, egy domináns szeptimakkorddal kezd, ráadásul “rossz” hangnemben, mellyel felül szerette volna múlni a nagy mester, Haydn, londoni vonósnégyeseinek az első (op. 74-es/1) vonósnégyesében megvalósított ötletét. Beethoven a 13 évvel később bemutatott VIII. szimfóniában még egyszer visszatér ehhez a Haydn művészetét a végletekig fokozó, ironikusan tömör, kétértelmű szimfonikus stílushoz. A zárótétel halkan suhanó F-dúr témáját hirtelen megtöri a zenekar hirtelen kitörése, egy szintén oda nem illőnek tűnő cisz-fortissimo-val, megtréfálva hallgatóságát, kvázi kinyújta ránk a nyelvét, igazán hűen egykori mesteréhez. A két “kis” szimfónia között Andrés Orozco-Estrada-val az élén a Chamber Orchestra of Europe és Kirill Gerstein zongoraművész Schumann zongoraversenyét szólaltatja meg, Schumann zenébe öntött szerelmi vallomása ez a darab a zongoravirtuóz Clara Wieckhez és kettejük küzdelmének lenyomata arról, hogy összeházasodhassanak. Hogy indítja a darabot a zeneszerző? Egy tutti-akkord és egy zongorafutam után a fafúvósok játsszák a főtémát, a Clara név zenei leképezését (Chiara, a c-h-a-a). Az ősbemutatón Clara Schumann interpretációjában hallhatta a közönség a darabot, aki akkor már Schumann felesége volt.