Dalest

A görög mitológiából származik a „hattyúdal” elnevezés: e szerint a haldokló hattyúk „végső, bús panaszt zengenek”. Egy komponista tollából származó utolsó művet sokak számára különleges aura veszi körül: bölcsesség, transzcendencia, vagy éppen halálközeliség azon tulajdonságok, amelyekkel nagy előszeretettel ruházunk fel darabokat, anélkül, hogy ezeket a benyomásokat egy mélyebb vizsgálat igazolná. A 31 éves Franz Schubert utolsó 14 dalát nem Hattyúdal néven foglalta össze. Kiadójának, Tobias Haslingernek volt ez az ötlete, amikor a dalokat a zeneszerző halálát követően kiadta. Bár nem beszélhetünk egységbe foglalt művekről, még kevésbé egy zárt dalciklusról, mégis van valami különleges kapocs Ludwig Rellstab hét és Heinrich Heine hat dala, valamint az utolsó, egyfajta ráadásnak számító dal, Johann Gabriel Seidl, Galambposta című szerzeménye között. Különösen tetten érhető ez a kapocs a pszichológiai mélységekig merészkedő, és az érzelmeket megrendítő hitelességgel ábrázoló előadóművész, Florian Boesch előadásában: a zongorán közreműködő Justis Zeyennel fenntartások nélkül indulnak a dalokban rejlő lírai nyugalmi pontok és borongósan romantikus mélységek felfedezésére.